Trevi-kút

-Ja...és már a fél világ végig ment rajta. Nekem nem ő kell, ilyet minden utca sarkon találnék. De te különleges vagy...nekem az vagy.

-Ez igaz, de ezt akkor sem értem. *megráztam a fejem* -Annyira uncsi vagyok. Semmi izgalmas nincs bennem. *körbenéztem és észrevettem egy nőt, aki rendkívül dekoratív volt* -Ő például más mint én. Látszik, hogy élvezi az életet.

-Bennem örökre nyomot hagytál. Egy találkozás is meg tudja változtatni az egész életet...

*Felpillantottam rá* -Hisz nem is ismerlek. Csak kétszer találkozunk. *ránéztem a karkötőre*

*Mikor fent volt a csuklóján a karkötő akkor felnéztem rá.* -Megértem ha nem kellek neked. De remélem azért mindig emlékezni fogsz rám!

*Pislogtam egy párat, majd lassan kinyújtottam a karom.*

-Dehogynem! Mert neked akarom adni! Csakhogy emlékezz mindig rám!

*Hatalmasra tágult szemmel néztem rá a karkötőre. Mikor rám akarta adni, megráztam a fejem* -Ezt nem fogadhatom el. *iszonyatosan zavarban voltam, a fejem pedig pipacs vörös volt*

-Adni szeretnék neked valamit...csak nem tudom mit....*Ekkor eszembe jutott valami. Volt egy régi bőr karkötőm. Leszedtem a karomról és az ő csuklójára csatoltam.* -Azért, hogy tudd valakinek a szíve mindig a tiéd lesz!

*Fölig elvörösödve elmosolyodtam* -Ugyan már. Azért én sem vagyok egy szent. *csendesen ettem tovább a fagyimat, ami nagyon jól esett, mert itt Olaszországban nagyon meleg volt*

-Nem kérhetek tőled semmit. Te vagy a legcsodálatosabb és legönzetlenebb nő akivel valaha találkoztam. ~Túl jó ahhoz hogy ő az enyém legyen valaha is. Miért is áltattam magam.~

*Felsóhajtottam. Tényleg nehéz lehet neki. Elgondolkoztam, hogy mit tehetnék* -Szeretnék neked segíteni. Nincs sok mindenem, de valahogy csak tudok...*mondtam félénken*

-Nem sok minden van amihez értek. Ha nem dolgozom akkor nincs pénzem. Ha nincs pénzem akkor nincs hol laknom...

-Miért?

-Örülök, hogy te örülsz. De sajnos most már piszkosul nehéz boldogulnom.

*Bólintottam egyet* -Ez igaz. *csendesen ettem tovább a fagylaltot* -Minden esetre örülök, hogy abba hagytad.

-Már nem. Régen nyomtam ezerrel...de már nem. Rájöttem hogy vannak fontosabb dolgok is...

-Mit értesz a lejtő alján? Drogozol? *nagy szemekkel néztem rá*

-Sajnos elindultam a lejtőn lefele...nem volt megállás a lejtő aljáig. És kimászni onnan...az pokolian nehéz...

-Jajj..*a szám elé kaptam a kezem. Együttérzően néztem rá* -Nagyon sajnálom...

-A családom...a családom valamiért kitagadott. Valamiért rühellnek. Tizenévesen az utcára kényszerültem. Befogadott egy kedves hölgy...fiaként nevelt...én meg kamaszként hülye voltam és ott hagytam...amit milliószor megbántam már. Mire visszajöttem hogy megkeressem ő már nem élt...belehalt a bánatban hogy ott hagytam...

-Miért? Mi történt? Ha megkérdezhetem....*kíváncsian néztem rá*

-Túl sok mindenen kellett keresztül mennem...megvan a magam keresztje...

*Felsóhajtottam* -Hát ha már itt tartunk akkor én sem vagyok az.

-Nem is várom el. Csak gondoltam jobb ha tudod....Nem vagyok egy főnyeremény az biztos....